„A spermagyárak pedig különösen hepciásak a hőmérsékletre.”

 Ha mondjuk Cseroki indiánok lennénk és történetesen Karl May, a neves szászországi western író regényében szerepelnénk, a fiamnak ez lenne a neve: „csak egy bré”. Éppen ma hetedik hónapos és a sorozatvető tarack lőszerek nélkül árválkodik a pelusban. Hogy aggódom ezen? Mármint, hogy a fiam heréi valahol céltalanul kószálnak a belsejében? Naná, de még hogy! Pedig nem vagyok az a hím soviniszta fajta, szemellenzős típus, akinek csak a fiú gyerek a szóra érdemes.Szeretem a nőket, van otthon egy saját gyártmányú is belőle, mindössze négy éves és már helyén van az esze. A minap, gazdagék úszómedencés hajlékában járva mintegy megoldásként, fennhangon kijelentette: cseréljünk velük házat, mert neki az tetszetős opció lenne. Kifinomult ízléséről és szociális érzékenységéről tett egyszerre tanúbizonyságot, mert azért nem kívánta csak úgy, fedél nélkül az utcára tenni őket. Felajánlotta cserébe a miénket.

Na de visszakanyarodva a fiam zacskójához – mely azt a szép és töretlen ívet, azt a hibátlan folytonosságot, amit az idők kezdete óta produkálunk mi férfiágon, most komolyan válságba sodorta. 

Ugye, kár azt hosszasan ecsetelnem, hogy miért is vagyunk különlegesek mi hímnemű Hajósok? Kétségtelen tény ugyebár - én magam vagyok rá az élő bizonyíték -, hogy az emberiség, sőt az élet megjelenése óta vagyunk képesek épségben megélni az ivarérett kort és még közben fiú utódot is tudunk nemzeni, akik szintén képesek az előbb említett léceket átugrani. Könnyedén hajóztuk át a történelem előtti időket, a Bábeli zűrzavart, Ur város pusztulását és a sötét középkort. Kőkemény, rendíthetetlen vitézként verekedtünk a végvárakon, a szultánok janicsárjaival és közben mindig szakítottunk időt arra, hogy szépen legyártsuk a következő generációt. Sőt, nem csak a reprodukció fáradságos műveletében jeleskedtünk, de amint azt az élő példa mutatja, családjaink, utódaink védelméről is hibaszázalék nélkül gondoskodtunk. Különben, ha ezeket nem tették volna az őseim és mondjuk a pestis járványok idején nincsenek résen, most én tuti nem sopánkodhatnék itt a fiam hiányos műszerén.

Elődjeim belém oltott génjei tökéletességének köszönhetően itt vagyok és aggódom, hogy hová szívódtak fel a fiam heréi, amiken most – lássuk be – sok-sok évezred töretlen sikere áll, vagy bukik. Ugyanis, ha a kóborherék nem kerülnek hamarosan a helyükre – a doki, a specialista meg a védőnő / hű milyen jó kis filmcím!!/ egy év laufot adtak a golyók erszénybe kerülésére – veszélybe kerül a kölök nemzőképessége! Az pedig – a fent említett összefüggések miatt - már nem tréfa dolga. Ugyanis, a herezacskó nem más, mint egy beépített hűtőszekrény – ahogy azt a drága, megboldogult Veres Pali bácsi aposztrofálta. A spermagyárak pedig különösen hepciásak a hőmérsékletre. Hasüregben rekedve, 36 fokon sütkérezve szörnyű lustává válnak és egyszerűen bojkottálják az ostoros vitézek sorozat gyártását. Akkor pedig nyista utód és elapad ez a szuper vérvonal.

Gyakorlati esélyem egy következő próbálkozásra már nem igen adódik. Olyan menthetetlenül maradi vagyok, hogy ugyanazzal a nővel élek 15 éve és vele is kívánom felnevelni a gyermekeinket. Alig néhány héttel a negyedik ikszen túl most épp befejezettnek tekintem az utódnemzést. Persze, lehetne még gyerekem akár hatvan éves koromban is, láttunk már ilyet, de ahhoz "béranyának" - a biológia faramuci törvényei miatt - egy csitrit kéne felfogadnom, aminek nem hiszem, hogy otthon őszintén örülnének. Annál pedig még én is reálisabb vagyok, hogy vénségemre egy cicababa miatt röhögtessem körbe magam. Meg hát nem is nagyon hiszek az öreg manus, fiatal csaj igaz, tiszta szerelmében. Jó, tudom, hogy vannak gerontofíliás nők, akik gerjednek a formalin szagra, de azért a többség, akik ezt a pályát választják, szerintem nem beteg szexussal megvert szerencsétlenségek.

Na, de ez a pszeudo-polemikus bolyongás a megélhetési feleségekről sem oldja meg gyermekem komoly altesti hiányosságát, amit – ha a bré továbbra is magányos marad – bicskával kell helyrehozni. A doki megnyugtatott – „apuka, rutinműtét, csak két apró bemetszés és pikk-pakk helyre tesszük a csavargókat”. Ez a sansz még jobban megrémített, mint az előző. Hogy vegyszerekkel altassák el a kisfiamat, orvul csöveket gyömöszöljenek le a torkán, aztán egy megfent szikével nekiesnek, mint Tót az anyjának, még a hátam is beleborsódzott. Marad hát az ártalmatlan remény, hogy a maradék három hónap alatt jobb belátásra térnek a bolyongó golyócskák és egy szép napon ott figyelnek majd a helyükön, a tűzkeresztséget várva.