Amikor a lányom korban megütötte az óvodai küszöböt, elballagtunk a legközelebbi állami intézménybe, hogy beírassuk csemeténket. Éppen csak, hogy körbe nem röhögtek minket. Terveink hallatán pedig elnéző mosollyal világosítottak fel arról, hogy illetékességi körzetünkben egy óvodai férőhelyre uszkve 7.76 ugrásra kész jelentkező akad. A vezető óvónő kedves volt, de bántóan őszinte. Mellette szól, hogy nem izzította bennünk a hiú remény parazsát, nem hitegetett, hanem kimondta a szigorú tényeket: 150%-os túltelítettséggel ketyegünk és boldogok leszünk, ha a hetvenhárom jelentkezőből hatot! felvehetünk.

Vagyis, két billegő pallón egyensúlyozva lehet csak kerítésen belülre juttatni a gyermeket. Az egyik a jó öreg protekciós vonal, a másik pedig az agg szerencse faktor – hej, de unom már őket! Nem hagyatkoztunk az utóbbira. Nem emlékszem pontosan melyik irányból vezettük a főcsapást - női ágon intéződött - de végül sikerült, felvettek minket. Igen, „minket”, ezekben a dimenziókban mi is most debütáltunk szülőként. A kislány hamarabb illeszkedett be, mint, hogy kinyöghettük volna: bakfitty. Beszoktatásra meg inkább nekünk volt szükségünk, mialatt a lányunkból észrevétlenül lett kóros óvodafüggő.   

Varázslatos közeg ám az ovi, ahol olyan dolgok történnek, amit mi felnőttek nem érthetünk. Ezért a lányunk nem is osztja meg velünk, csak akkor vázol néhány szemelvényt, ha egy témában koncentrálódni látszik a katarzis. Ilyen volt például, amikor az egyik nagycsoportos fiú számot adott neki az érzéseiről és a szándékainak tisztaságáról. Nagy pernahajder ám ez a fiú, aki a naiv nőneműeket szédíti. Egyszerre háromnak is megdicsérte a frizuráját, nyilatkozott elismerően a toalettjéről és búgta fülbe: „szeretlek”. Ez egy kissé összezavarta a lányomat, de a nyilvánvaló és közönséges házasságszédelgőt mégsem pellengérezték ki az ámítottak, sőt szárnyra kapott az ázsiója a mini bigámistának. Ilyen furcsa törvények mentén szerveződik odabent az élet, ami a lányzóm számára mindennél vonzóbb. Szombat reggel, a biztonság kedvéért háromszor is megkérdezi: Apa, ma biztos, hogy nincs ovi? Ő menne szívesen, vasárnap is. Mert számára minden ovis-nap ünnepnap. Reggelente a kapuig tartó hatvanhét hosszú lépést a boldogságtól emelkedett izgalommal szökelli át. Aggódtunk is, hogy mi lesz nyáron, amikor szabadságra megy az ovi.

De mikor is van ennek az ideje? Na, ezen a ponton keveredtünk ki, mi elsőbálos szülők az ingoványos talajra. Az utolsó értekezleten az ovifőnök ködösen, de óvatosan kezdett utalgatni arra, hogy közeleg ám a nyári szünet. Ez május elején egy kissé korainak hangzott, hiszen a tacepaón már januárban fityegett a hirdetmény: „intézményünk augusztusban zárva tart”. Ha ez el van döntve, akkor mit kell erről májusban mitikusan értekezni? Nem értettem pontosan. Aztán, még ugyanezen az audiencián körbevándorolt egy kérdőív, amin be kellett ikszelni, hogy ki, mikor igényel óvodai ellátást júniusban/júliusban?! A profi szülők lázasan ikszeltek, mint egy zárás előtti lottózóban, én meg csak néztem értetlenül. Hát nem július végén rolóznak? Hát, igen is meg nem is!

Bár hivatalosan az óvodák tovább üzemelnek, mint az általános iskolák, a szokásjog alapján működő közoktatási rendszer a színfalak mögött összefésüli e két intézménytípust. De nem ám nyíltan, ó azt nem szabad, az bűvös titok, de hunyorogva, kacsintgatva mégis csak úgy van minden, mint azelőtt. Ezen a ponton megállt az idő. Az óvónők - talán Brunszvik Teréz óta - megszokták, hogy ugyanazok a privilégiumok illetik meg őket, mint az iskolában burtyázó kollégáikat. Vagyis a június fele, a július és az augusztus alanyi jogon jár nekik és passz. Ez rendben van, a szokás az szokás, fejet hajtok előtte, de miért nem lehet ezt korrektül felvezetni és miért kell köntörfalazni?

Amikor felvont szemöldökkel, két egyszerű keresztkérdést bedobva a málnás felé terelgettük a testületet, hablatyoltak szabadságolásokról, összevont csoportokról, idegen óvónőkről, melyek a gyerekeket frusztrálhatják, s csak az vigye oda, aki annyira szőrösszívű, hogy. Na, persze, szerintem a lányomat az se zavarná, ha maga a patás venné át a csoportfelügyelői posztot. Ameddig kedvére rohangálhat fejhangon sikítozva a barátaival, csacsoghatja ki fontos ügyeiket a barátnőivel,  mit számít, hogy ki vezeti a napirendet? Érveltek még a forrósággal, mely az ovit különösen sújtja, mint valami lokalizált pokoltüze. Hosszasan ecsetelték, mennyire sajnálatos, mikor nyáron egy gyereket még az ügyeletes óvodába is el kell hordania a szülőnek, mert megoldhatatlan számára az elhelyezése. Finoman utalva ezzel arra, hogy azt csak kivételesen szerencsétlen szülők sanyargatott utódai kénytelenek elviselni. Egy másik, közeli oviban nem szégyellték deklarálni, hogy akinek testvére van otthon – bármilyen korú is az – ne próbálkozzon az iskola bezárása után!

A héthónapos csecsemőnkkel otthon lébecoló anyával, mi különösen szúrjuk az óvónők szemét. De nekünk még mázlink van, mert máshol a délutáni műszakból évközben is egyszerűen kitiltják a kistesós gyereket. Mikor gyermekeim anyja előadta, hogy a lányom sokkal jobban érzi magát itt a barátaival, mint otthon téblábolva, számukra ez ócska kifogás volt. A szocializáció előnyeiről már ne is beszéljünk, az luxus kategória.

Aki pedig még nyáron is óvodába járatja a gyerekét, az minimum szégyellje magát - sejteti az üzenet, amivel a nyári ovi mindennapjait foglalták össze.

Szóval, minden lebeszélés ellenére mi mégis felvállaltuk a gonosz szerepkörét, s megátalkodott módon, galádul beikszeltük a kölöklányt egész júniusra. Igen, igen, volt pofánk annyi napot ráhúzni, amennyire szükségünk volt.