A két családban - ami genetikailag elkeveredett a gyermekeinkben – egyetlen dologban teljes a konszenzus. Emberemlékezet óta nem tudunk rosszevő, válogatós, vagy finnyás elődről, nyámmogó fel és lemenőkről. A lányunk hozta is a papírformát és pont egy órás korától számít a kulináris élvezetek elkötelezett hívének. Tejszivornyázásban úgy, mint annak intenzitásában és mennyiségében naponta döntögette az országos rekordokat. Amikor pedig elérkezett a hozzátáplálás ideje, észrevétlen gördülékenységgel vette az akadályt és ragadta magához a szilárd táplálékot. Csinos csaj küllemét csak anyja makacs parájának  köszönheti, – pláne, hogy minderre még az is rájött, hogy lusta is volt a kisasszony – különböző praktikákat talált ki lányunk mozgását motiválandó. Például kihúzta alóla a babakocsit, ahogy járni kezdett, s nem átallott tyúklépésben közlekedni vele, csakhogy a mozgásra vegye rá a lyányt.

Normális – mondtuk egymásnak a nőmmel és nagyjából ezt vártuk, erre számítottunk a fiunk étkezési szokásainak értékelésekor is. Ám az örökítő anyagok spirális misztériuma szeszélyes természetű tünemény. Ebben a humán boszorkánykonyhában minden megtörténhet, még az is, hogy a Mi teremtményünknek is problémája lesz az evéssel.

A fiunkra - születésének pillanatában – nem igazán illett a „vasgyúró” jelző. Kifejezetten kicsi és könnyű testtel érkezett, de a katarzist az első szopás-próbálkozások idején mutatta meg nekünk teljes vertikumában. Nem akarta csinálni, az istennek sem. Tíz, tizenöt grammokat vett magához órák alatt, nyögve-nyelve, akadozva. A döbbenet az első vizitkor ért, amikor a hazaszabadulási súlyánál harminchét dekával produkált kevesebbet.

Aztán, nagy nehezen elkapta a gépszíj. Anyacuka kitartásának köszönhetően – csöcskoton, fejés, szoptatási tanácsadás, csak kapkodtam a fejem, mi mindent lehet még bevetni – második hónapos korára elértük az átlagos kéthetes méretet. Hű, de boldogok voltunk. A fiú meg csak szívott-nyelt, szívott-nyelt bőséggel. Ráérzett az anyagra, de még, hogy. A havi egy kilót simán hozta is.

Szinte már meg is nyugodtunk, kezdtük elkönyvelni, hogy a fiúk ilyenek, lassúak és nehezek, de ha beindulnak egyszer, nem ismernek tréfát. Hathónapos korában úgy éreztük: jöhetnek a gyümölcsök. A lányunknál a barack debütált kitüntetéssel, gondoltuk a fiunknál is bepróbálkozunk egy délutáni szivornyázás barackra csereberélésével.

Szép, egészséges, zamatos barackokat krémesítettünk neki elő fognélküli fogyasztásra. Ő nyugodtan elhelyezkedett és várt. Az első kanálra ösztönösen nyitott szájat és vágott egy olyan fintort, mintha orvul sakál ganéjjal kínáltuk volna meg. Fújj - mondta nonverbális jelrendszerének minden rezdülésével, amit fejforgatással, íny összezárással, és köpködéssel nyomatékosított. Viszont mi nem adtuk fel. Próbálkoztunk kitartóan és néhány hét alatt komoly sikereket könyvelhettünk el. Néha már egy egész deci turmixot is sikerült elkenéssel beledolgozni az arcbőrébe. Száját csak véletlenszerűen, vagy esetlegesen tátotta ki, ezért a kanál tartalma inkább a környező területeken került hasznosításra. A barack kifejezetten jót tett a bőre lipid szerkezetének, az almától pedig a mélyebb rétegek is felfrissültek, szóval nem volt hiábavaló a küzdelem. Mondjuk enni pépeset változatlanul nem akart, de a csöcsöt óramű pontossággal követelte és átszellemülve szívta, mint egy végtelenre állított búvárszivattyú. Mindehhez egy külön kis műsorszámot dolgozott ki. Vokális effektekkel jelezte az éhségének szintjét, amire egyenes arányú, emelkedő hangerejű mormogással tette fel a pontot. Nagyjából úgy, mint ha ezt mondaná: naaa, add, már azt a csöcsöt te süket!!!      

Mi lesz így, ha ez a mini briganti kategorikusan elzárkózik az ételektől? Majd lefejt tejet visz magával tízórainak a suliba csatos üvegben? Anyacuka meg majd a ebédidőben besurran és megszoptatja őt a fiúvécé meghitt atmoszférájában, nehogy éhen haljon szegényke?

Már látom a szitut: a tizenéves banditák kapkodva szívják a cigit kisebb klikkbe tömörülve a „Füst Milán” fantázianévre keresztelt iskolai illemhely társalkodó részén.

Miközben a vélt, vagy valós hódításaik részleteiből szemezgetnek, megjelenik kölköm anyja és a csoportosulás közepéből e szavakkal invitálja elő pironkodó gyermekem: drágám, megjött a csöcs!

Nem tűnt vonzó jövőképnek, ezért az ételekkel tovább ostromoltuk a fiunk makacs ízlelő bimbóit, ami kizárólag az anyatejet értékelte ehető táplálékként. A csöcsöt teljesen kisajátította magának, amit már kifejezetten egy tervszerű, tudatos támadásként kezdtem dekódolni. Valahol itt gyökeredzik a klasszikus apa-fia konfliktus, amikor ugyanarra áhítozunk, de ő, mert a kora miatt kiváltságokat élvez, előnyökben részesül és taszít a várólista végére.

Megpróbáltunk mindent, mi szem szájnak ingere, de hét hónapos koráig nem találtunk rá az ínyére való ételre. Aztán a vak szerencse meghallotta fohászunkat és kimozdultunk a holtpontról. Van egy gyári körtepüré, állítólag 100%-os gyümölcstartalommal!?, amit megérezni és megszeretni csupán egy pillanat műve volt...