apablog

Sosem voltam egy földhözragadt típus. Akartam is hinni az asztrológiában, a horoszkópban, a tenyérjóslásban, a grafológiában, meg a láthatatlan, ámbár bennem rejlő erőkben, amikkel - egy gyorstalpaló, de annál misztikusabb tanfolyam után - pikk-pakk megtanulom átlátni az embereket, és a jövőmet. Tini ifjoncként még persze, hogy érdekelt az opció. Főleg, amikor egy Szigony utcai bérleményben - különös körülmények között - maga Árpád-házi Szent László első számú szelleme lehetett a beszélgető partnerem!? De aztán felnőttem, olvastam, és úgy gondoltam: ezek baromságok. Mikor is egy szép napon felmerül a gyanú: a lányom szellemekkel társalog.

Ez így egy kicsit hülyén hangzik, vállalom, de az eset olyan, ami valóban veri a lécet.

A kiscsaj hamar megtanulta verbálisan kifejezni magát, aztán beszélni, és mind ezt végtelenre állítani már csak rutin művelet volt. Beszélgetett-beszélgetett, aztán azt vettük észre, hogy akkor is beszélget, amikor egyedül van. Nem gagyarászott össze vissza, hanem korrekt válaszokat adott és kérdezett, aztán kacagott és mondjuk, táncolt. Mikor kérdeztük, hogy kivel dumálgatott olyan jót, rezzenéstelen arccal felelte: Kodóval és Édababiszonnal. Ehhez aztán makacsul ragaszkodott is. Sőt, Kodóékat még nyaralni is elvittük és karácsonykor sem felejtkeztünk meg róluk.

A szakember ismerős szerint: tök normális, nem lett idő előtt skizofrén a gyerek, vagy ilyesmi, csak élénk a fantáziája. Rendben, befogadtuk a családba a fantomokat. Dicsekedtünk is vele - mert közben az önvédelmi rendszerünknek hála büszkék lettünk rájuk - hogy bibibííí, a mi menő lányunknak még fantázia barátai is vannak. Ráadásul milyen jól elvan velük. Az ezoterikus hajlamúak szerint ékes bizonyítékai ők annak, hogy a gyerekünk „kristály”, mások a túlfejlett képzelet mellett törtek pálcát, sokak szerint a szerepjátékra való idő előtti képesség fejlett szellemiséget jelez, de akadtak, akik furcsán néztek és sokat mondóan hallgattak.

Ha őszinte akarok lenni bevallom, néha elbizonytalanodtam Kodóékkal kapcsolatban. Furcsán következetes volt velük a lányom. Mindig ugyanolyannak írta le őket: két kedves gyerek, egy szőke, nagy orrú kisfiú és egy vörös, szeplős kislány. Lehetnének akár szellemek is – vetettük fel röhögve, kényszeredett mosollyal.  

Aztán a sors úgy hozta, hogy az ország Táltosával kerültem egy légtérbe. No, gondoltam, itt a nagy lehetőség, hogy kiderítsem: lófrálnak e szellemek a házunkban? Miután rákérdeztem, a Táltos kenetteljesen rám nézett, majd tekintete elrévedt és így felelt: két szellemet látok, egy – ekkor hunyorítva koncentrált -  kisfiút és – ugyanaz a színpadias mozdulatsor,  - egy kislányt. Nem mondom, hogy nem ütött mellkason, amikor hozzáfűzte: a lány haja biztos, hogy vörös.

Otthon, a szülői tanács viszont egyhangúan határozott úgy: a Táltos csak ráhibázott, mert szellemek már pedig nem léteznek. Nehogy már higgyünk annak, akinek a lidérclátós műsorát időnként kabaréelemként építettük az esti programba – érveltünk felváltva.

A kis ördög viszont nem hagyta magát, kutatásba kezdtem. Csak ködfátylas magyarázatokat találtam, melyek szerint a gyerekek egy bizonyos ideig még látnak valamit, amire rá lehet húzni akár a „dimenzió”misztériumát is. Persze a tudomány elhatárolódik ettől, de a bizonytalanok és a hinni akarók, ha keresnek, ezen a vonalon találhatnak megnyugtató átfedéseket.

Majd visszazökkentünk a szürke hétköznapok rideg racionalitásaiba. Konyhai rekonstrukcióba fogtunk és a feladat végrehajtásához szakembert hívtunk házhoz. Egy rokon ajánlotta a szakit, de az asztalosként bemutatkozó egyén - a munka közben - felfedte a kilétét. Kiderült, hogy ő is Táltos. Nocsak, bármerre járok, táltosokba botlok?! Osztódással szaporodnak? Úgy fest, a hárommillió sámán országában élünk.

Belementem a játékba, s pusztán kalandvágyból tettem fel asztalos-táltosunknak a kérdést: lát szellemeket a házban? Tekintete elrévedt és így felelt: két szellemet látok, egy – ekkor hunyorítva koncentrált -  kisfiút és egy kislányt. Meg sem bírtam szólalni, de a nőm is lapított. Zavarodott tekintetünket látva grátisz ajánlotta fel, hogy szelleműzi őket. Egyszerre vágtuk rá: jó!

A táltos megkereste a kóválygókat, az előszobában tébláboltak, aztán lehajolt hozzájuk és ezt mondta nekik: menjetek innen.

Mondjuk egy kicsit többet vártam, ha nem is feltétlenül egy meredek jelenetet a Szelleműzőkből, de azért egy ómagyar varázsigét, vagy egy ékírásos titkok könyvét elvártam volna. Ha – játszunk el a gondolattal - ugyanezért a szolgáltatásért egy tízest számlázott volna áfával, csalódott lettem volna, de hát így lejmre elfogadtam, hogy az ingyen szelleműzésben nincs krucifix.

Egy pillanatig sem gondoltuk komolyan, hogy ez az egész szellemügy létezik. Megingásaink ellenére, továbbra is kitartunk, és nem hiszünk a szellemekben.

A lányom viszont azóta nem beszélget már Kodóval és Édababiszonnal.        

 A két családban - ami genetikailag elkeveredett a gyermekeinkben – egyetlen dologban teljes a konszenzus. Emberemlékezet óta nem tudunk rosszevő, válogatós, vagy finnyás elődről, nyámmogó fel és lemenőkről. A lányunk hozta is a papírformát és pont egy órás korától számít a kulináris élvezetek elkötelezett hívének. Tejszivornyázásban úgy, mint annak intenzitásában és mennyiségében naponta döntögette az országos rekordokat. Amikor pedig elérkezett a hozzátáplálás ideje, észrevétlen gördülékenységgel vette az akadályt és ragadta magához a szilárd táplálékot. Csinos csaj küllemét csak anyja makacs parájának  köszönheti, – pláne, hogy minderre még az is rájött, hogy lusta is volt a kisasszony – különböző praktikákat talált ki lányunk mozgását motiválandó. Például kihúzta alóla a babakocsit, ahogy járni kezdett, s nem átallott tyúklépésben közlekedni vele, csakhogy a mozgásra vegye rá a lyányt.

Normális – mondtuk egymásnak a nőmmel és nagyjából ezt vártuk, erre számítottunk a fiunk étkezési szokásainak értékelésekor is. Ám az örökítő anyagok spirális misztériuma szeszélyes természetű tünemény. Ebben a humán boszorkánykonyhában minden megtörténhet, még az is, hogy a Mi teremtményünknek is problémája lesz az evéssel.

A fiunkra - születésének pillanatában – nem igazán illett a „vasgyúró” jelző. Kifejezetten kicsi és könnyű testtel érkezett, de a katarzist az első szopás-próbálkozások idején mutatta meg nekünk teljes vertikumában. Nem akarta csinálni, az istennek sem. Tíz, tizenöt grammokat vett magához órák alatt, nyögve-nyelve, akadozva. A döbbenet az első vizitkor ért, amikor a hazaszabadulási súlyánál harminchét dekával produkált kevesebbet.

Aztán, nagy nehezen elkapta a gépszíj. Anyacuka kitartásának köszönhetően – csöcskoton, fejés, szoptatási tanácsadás, csak kapkodtam a fejem, mi mindent lehet még bevetni – második hónapos korára elértük az átlagos kéthetes méretet. Hű, de boldogok voltunk. A fiú meg csak szívott-nyelt, szívott-nyelt bőséggel. Ráérzett az anyagra, de még, hogy. A havi egy kilót simán hozta is.

Szinte már meg is nyugodtunk, kezdtük elkönyvelni, hogy a fiúk ilyenek, lassúak és nehezek, de ha beindulnak egyszer, nem ismernek tréfát. Hathónapos korában úgy éreztük: jöhetnek a gyümölcsök. A lányunknál a barack debütált kitüntetéssel, gondoltuk a fiunknál is bepróbálkozunk egy délutáni szivornyázás barackra csereberélésével.

Szép, egészséges, zamatos barackokat krémesítettünk neki elő fognélküli fogyasztásra. Ő nyugodtan elhelyezkedett és várt. Az első kanálra ösztönösen nyitott szájat és vágott egy olyan fintort, mintha orvul sakál ganéjjal kínáltuk volna meg. Fújj - mondta nonverbális jelrendszerének minden rezdülésével, amit fejforgatással, íny összezárással, és köpködéssel nyomatékosított. Viszont mi nem adtuk fel. Próbálkoztunk kitartóan és néhány hét alatt komoly sikereket könyvelhettünk el. Néha már egy egész deci turmixot is sikerült elkenéssel beledolgozni az arcbőrébe. Száját csak véletlenszerűen, vagy esetlegesen tátotta ki, ezért a kanál tartalma inkább a környező területeken került hasznosításra. A barack kifejezetten jót tett a bőre lipid szerkezetének, az almától pedig a mélyebb rétegek is felfrissültek, szóval nem volt hiábavaló a küzdelem. Mondjuk enni pépeset változatlanul nem akart, de a csöcsöt óramű pontossággal követelte és átszellemülve szívta, mint egy végtelenre állított búvárszivattyú. Mindehhez egy külön kis műsorszámot dolgozott ki. Vokális effektekkel jelezte az éhségének szintjét, amire egyenes arányú, emelkedő hangerejű mormogással tette fel a pontot. Nagyjából úgy, mint ha ezt mondaná: naaa, add, már azt a csöcsöt te süket!!!      

Mi lesz így, ha ez a mini briganti kategorikusan elzárkózik az ételektől? Majd lefejt tejet visz magával tízórainak a suliba csatos üvegben? Anyacuka meg majd a ebédidőben besurran és megszoptatja őt a fiúvécé meghitt atmoszférájában, nehogy éhen haljon szegényke?

Már látom a szitut: a tizenéves banditák kapkodva szívják a cigit kisebb klikkbe tömörülve a „Füst Milán” fantázianévre keresztelt iskolai illemhely társalkodó részén.

Miközben a vélt, vagy valós hódításaik részleteiből szemezgetnek, megjelenik kölköm anyja és a csoportosulás közepéből e szavakkal invitálja elő pironkodó gyermekem: drágám, megjött a csöcs!

Nem tűnt vonzó jövőképnek, ezért az ételekkel tovább ostromoltuk a fiunk makacs ízlelő bimbóit, ami kizárólag az anyatejet értékelte ehető táplálékként. A csöcsöt teljesen kisajátította magának, amit már kifejezetten egy tervszerű, tudatos támadásként kezdtem dekódolni. Valahol itt gyökeredzik a klasszikus apa-fia konfliktus, amikor ugyanarra áhítozunk, de ő, mert a kora miatt kiváltságokat élvez, előnyökben részesül és taszít a várólista végére.

Megpróbáltunk mindent, mi szem szájnak ingere, de hét hónapos koráig nem találtunk rá az ínyére való ételre. Aztán a vak szerencse meghallotta fohászunkat és kimozdultunk a holtpontról. Van egy gyári körtepüré, állítólag 100%-os gyümölcstartalommal!?, amit megérezni és megszeretni csupán egy pillanat műve volt...                                

Amikor a lányom korban megütötte az óvodai küszöböt, elballagtunk a legközelebbi állami intézménybe, hogy beírassuk csemeténket. Éppen csak, hogy körbe nem röhögtek minket. Terveink hallatán pedig elnéző mosollyal világosítottak fel arról, hogy illetékességi körzetünkben egy óvodai férőhelyre uszkve 7.76 ugrásra kész jelentkező akad. A vezető óvónő kedves volt, de bántóan őszinte. Mellette szól, hogy nem izzította bennünk a hiú remény parazsát, nem hitegetett, hanem kimondta a szigorú tényeket: 150%-os túltelítettséggel ketyegünk és boldogok leszünk, ha a hetvenhárom jelentkezőből hatot! felvehetünk.

Vagyis, két billegő pallón egyensúlyozva lehet csak kerítésen belülre juttatni a gyermeket. Az egyik a jó öreg protekciós vonal, a másik pedig az agg szerencse faktor – hej, de unom már őket! Nem hagyatkoztunk az utóbbira. Nem emlékszem pontosan melyik irányból vezettük a főcsapást - női ágon intéződött - de végül sikerült, felvettek minket. Igen, „minket”, ezekben a dimenziókban mi is most debütáltunk szülőként. A kislány hamarabb illeszkedett be, mint, hogy kinyöghettük volna: bakfitty. Beszoktatásra meg inkább nekünk volt szükségünk, mialatt a lányunkból észrevétlenül lett kóros óvodafüggő.   

Varázslatos közeg ám az ovi, ahol olyan dolgok történnek, amit mi felnőttek nem érthetünk. Ezért a lányunk nem is osztja meg velünk, csak akkor vázol néhány szemelvényt, ha egy témában koncentrálódni látszik a katarzis. Ilyen volt például, amikor az egyik nagycsoportos fiú számot adott neki az érzéseiről és a szándékainak tisztaságáról. Nagy pernahajder ám ez a fiú, aki a naiv nőneműeket szédíti. Egyszerre háromnak is megdicsérte a frizuráját, nyilatkozott elismerően a toalettjéről és búgta fülbe: „szeretlek”. Ez egy kissé összezavarta a lányomat, de a nyilvánvaló és közönséges házasságszédelgőt mégsem pellengérezték ki az ámítottak, sőt szárnyra kapott az ázsiója a mini bigámistának. Ilyen furcsa törvények mentén szerveződik odabent az élet, ami a lányzóm számára mindennél vonzóbb. Szombat reggel, a biztonság kedvéért háromszor is megkérdezi: Apa, ma biztos, hogy nincs ovi? Ő menne szívesen, vasárnap is. Mert számára minden ovis-nap ünnepnap. Reggelente a kapuig tartó hatvanhét hosszú lépést a boldogságtól emelkedett izgalommal szökelli át. Aggódtunk is, hogy mi lesz nyáron, amikor szabadságra megy az ovi.

De mikor is van ennek az ideje? Na, ezen a ponton keveredtünk ki, mi elsőbálos szülők az ingoványos talajra. Az utolsó értekezleten az ovifőnök ködösen, de óvatosan kezdett utalgatni arra, hogy közeleg ám a nyári szünet. Ez május elején egy kissé korainak hangzott, hiszen a tacepaón már januárban fityegett a hirdetmény: „intézményünk augusztusban zárva tart”. Ha ez el van döntve, akkor mit kell erről májusban mitikusan értekezni? Nem értettem pontosan. Aztán, még ugyanezen az audiencián körbevándorolt egy kérdőív, amin be kellett ikszelni, hogy ki, mikor igényel óvodai ellátást júniusban/júliusban?! A profi szülők lázasan ikszeltek, mint egy zárás előtti lottózóban, én meg csak néztem értetlenül. Hát nem július végén rolóznak? Hát, igen is meg nem is!

Bár hivatalosan az óvodák tovább üzemelnek, mint az általános iskolák, a szokásjog alapján működő közoktatási rendszer a színfalak mögött összefésüli e két intézménytípust. De nem ám nyíltan, ó azt nem szabad, az bűvös titok, de hunyorogva, kacsintgatva mégis csak úgy van minden, mint azelőtt. Ezen a ponton megállt az idő. Az óvónők - talán Brunszvik Teréz óta - megszokták, hogy ugyanazok a privilégiumok illetik meg őket, mint az iskolában burtyázó kollégáikat. Vagyis a június fele, a július és az augusztus alanyi jogon jár nekik és passz. Ez rendben van, a szokás az szokás, fejet hajtok előtte, de miért nem lehet ezt korrektül felvezetni és miért kell köntörfalazni?

Amikor felvont szemöldökkel, két egyszerű keresztkérdést bedobva a málnás felé terelgettük a testületet, hablatyoltak szabadságolásokról, összevont csoportokról, idegen óvónőkről, melyek a gyerekeket frusztrálhatják, s csak az vigye oda, aki annyira szőrösszívű, hogy. Na, persze, szerintem a lányomat az se zavarná, ha maga a patás venné át a csoportfelügyelői posztot. Ameddig kedvére rohangálhat fejhangon sikítozva a barátaival, csacsoghatja ki fontos ügyeiket a barátnőivel,  mit számít, hogy ki vezeti a napirendet? Érveltek még a forrósággal, mely az ovit különösen sújtja, mint valami lokalizált pokoltüze. Hosszasan ecsetelték, mennyire sajnálatos, mikor nyáron egy gyereket még az ügyeletes óvodába is el kell hordania a szülőnek, mert megoldhatatlan számára az elhelyezése. Finoman utalva ezzel arra, hogy azt csak kivételesen szerencsétlen szülők sanyargatott utódai kénytelenek elviselni. Egy másik, közeli oviban nem szégyellték deklarálni, hogy akinek testvére van otthon – bármilyen korú is az – ne próbálkozzon az iskola bezárása után!

A héthónapos csecsemőnkkel otthon lébecoló anyával, mi különösen szúrjuk az óvónők szemét. De nekünk még mázlink van, mert máshol a délutáni műszakból évközben is egyszerűen kitiltják a kistesós gyereket. Mikor gyermekeim anyja előadta, hogy a lányom sokkal jobban érzi magát itt a barátaival, mint otthon téblábolva, számukra ez ócska kifogás volt. A szocializáció előnyeiről már ne is beszéljünk, az luxus kategória.

Aki pedig még nyáron is óvodába járatja a gyerekét, az minimum szégyellje magát - sejteti az üzenet, amivel a nyári ovi mindennapjait foglalták össze.

Szóval, minden lebeszélés ellenére mi mégis felvállaltuk a gonosz szerepkörét, s megátalkodott módon, galádul beikszeltük a kölöklányt egész júniusra. Igen, igen, volt pofánk annyi napot ráhúzni, amennyire szükségünk volt.

„A spermagyárak pedig különösen hepciásak a hőmérsékletre.”

 Ha mondjuk Cseroki indiánok lennénk és történetesen Karl May, a neves szászországi western író regényében szerepelnénk, a fiamnak ez lenne a neve: „csak egy bré”. Éppen ma hetedik hónapos és a sorozatvető tarack lőszerek nélkül árválkodik a pelusban. Hogy aggódom ezen? Mármint, hogy a fiam heréi valahol céltalanul kószálnak a belsejében? Naná, de még hogy! Pedig nem vagyok az a hím soviniszta fajta, szemellenzős típus, akinek csak a fiú gyerek a szóra érdemes.Szeretem a nőket, van otthon egy saját gyártmányú is belőle, mindössze négy éves és már helyén van az esze. A minap, gazdagék úszómedencés hajlékában járva mintegy megoldásként, fennhangon kijelentette: cseréljünk velük házat, mert neki az tetszetős opció lenne. Kifinomult ízléséről és szociális érzékenységéről tett egyszerre tanúbizonyságot, mert azért nem kívánta csak úgy, fedél nélkül az utcára tenni őket. Felajánlotta cserébe a miénket.

Na de visszakanyarodva a fiam zacskójához – mely azt a szép és töretlen ívet, azt a hibátlan folytonosságot, amit az idők kezdete óta produkálunk mi férfiágon, most komolyan válságba sodorta. 

Ugye, kár azt hosszasan ecsetelnem, hogy miért is vagyunk különlegesek mi hímnemű Hajósok? Kétségtelen tény ugyebár - én magam vagyok rá az élő bizonyíték -, hogy az emberiség, sőt az élet megjelenése óta vagyunk képesek épségben megélni az ivarérett kort és még közben fiú utódot is tudunk nemzeni, akik szintén képesek az előbb említett léceket átugrani. Könnyedén hajóztuk át a történelem előtti időket, a Bábeli zűrzavart, Ur város pusztulását és a sötét középkort. Kőkemény, rendíthetetlen vitézként verekedtünk a végvárakon, a szultánok janicsárjaival és közben mindig szakítottunk időt arra, hogy szépen legyártsuk a következő generációt. Sőt, nem csak a reprodukció fáradságos műveletében jeleskedtünk, de amint azt az élő példa mutatja, családjaink, utódaink védelméről is hibaszázalék nélkül gondoskodtunk. Különben, ha ezeket nem tették volna az őseim és mondjuk a pestis járványok idején nincsenek résen, most én tuti nem sopánkodhatnék itt a fiam hiányos műszerén.

Elődjeim belém oltott génjei tökéletességének köszönhetően itt vagyok és aggódom, hogy hová szívódtak fel a fiam heréi, amiken most – lássuk be – sok-sok évezred töretlen sikere áll, vagy bukik. Ugyanis, ha a kóborherék nem kerülnek hamarosan a helyükre – a doki, a specialista meg a védőnő / hű milyen jó kis filmcím!!/ egy év laufot adtak a golyók erszénybe kerülésére – veszélybe kerül a kölök nemzőképessége! Az pedig – a fent említett összefüggések miatt - már nem tréfa dolga. Ugyanis, a herezacskó nem más, mint egy beépített hűtőszekrény – ahogy azt a drága, megboldogult Veres Pali bácsi aposztrofálta. A spermagyárak pedig különösen hepciásak a hőmérsékletre. Hasüregben rekedve, 36 fokon sütkérezve szörnyű lustává válnak és egyszerűen bojkottálják az ostoros vitézek sorozat gyártását. Akkor pedig nyista utód és elapad ez a szuper vérvonal.

Gyakorlati esélyem egy következő próbálkozásra már nem igen adódik. Olyan menthetetlenül maradi vagyok, hogy ugyanazzal a nővel élek 15 éve és vele is kívánom felnevelni a gyermekeinket. Alig néhány héttel a negyedik ikszen túl most épp befejezettnek tekintem az utódnemzést. Persze, lehetne még gyerekem akár hatvan éves koromban is, láttunk már ilyet, de ahhoz "béranyának" - a biológia faramuci törvényei miatt - egy csitrit kéne felfogadnom, aminek nem hiszem, hogy otthon őszintén örülnének. Annál pedig még én is reálisabb vagyok, hogy vénségemre egy cicababa miatt röhögtessem körbe magam. Meg hát nem is nagyon hiszek az öreg manus, fiatal csaj igaz, tiszta szerelmében. Jó, tudom, hogy vannak gerontofíliás nők, akik gerjednek a formalin szagra, de azért a többség, akik ezt a pályát választják, szerintem nem beteg szexussal megvert szerencsétlenségek.

Na, de ez a pszeudo-polemikus bolyongás a megélhetési feleségekről sem oldja meg gyermekem komoly altesti hiányosságát, amit – ha a bré továbbra is magányos marad – bicskával kell helyrehozni. A doki megnyugtatott – „apuka, rutinműtét, csak két apró bemetszés és pikk-pakk helyre tesszük a csavargókat”. Ez a sansz még jobban megrémített, mint az előző. Hogy vegyszerekkel altassák el a kisfiamat, orvul csöveket gyömöszöljenek le a torkán, aztán egy megfent szikével nekiesnek, mint Tót az anyjának, még a hátam is beleborsódzott. Marad hát az ártalmatlan remény, hogy a maradék három hónap alatt jobb belátásra térnek a bolyongó golyócskák és egy szép napon ott figyelnek majd a helyükön, a tűzkeresztséget várva.