Sosem voltam egy földhözragadt típus. Akartam is hinni az asztrológiában, a horoszkópban, a tenyérjóslásban, a grafológiában, meg a láthatatlan, ámbár bennem rejlő erőkben, amikkel - egy gyorstalpaló, de annál misztikusabb tanfolyam után - pikk-pakk megtanulom átlátni az embereket, és a jövőmet. Tini ifjoncként még persze, hogy érdekelt az opció. Főleg, amikor egy Szigony utcai bérleményben - különös körülmények között - maga Árpád-házi Szent László első számú szelleme lehetett a beszélgető partnerem!? De aztán felnőttem, olvastam, és úgy gondoltam: ezek baromságok. Mikor is egy szép napon felmerül a gyanú: a lányom szellemekkel társalog.

Ez így egy kicsit hülyén hangzik, vállalom, de az eset olyan, ami valóban veri a lécet.

A kiscsaj hamar megtanulta verbálisan kifejezni magát, aztán beszélni, és mind ezt végtelenre állítani már csak rutin művelet volt. Beszélgetett-beszélgetett, aztán azt vettük észre, hogy akkor is beszélget, amikor egyedül van. Nem gagyarászott össze vissza, hanem korrekt válaszokat adott és kérdezett, aztán kacagott és mondjuk, táncolt. Mikor kérdeztük, hogy kivel dumálgatott olyan jót, rezzenéstelen arccal felelte: Kodóval és Édababiszonnal. Ehhez aztán makacsul ragaszkodott is. Sőt, Kodóékat még nyaralni is elvittük és karácsonykor sem felejtkeztünk meg róluk.

A szakember ismerős szerint: tök normális, nem lett idő előtt skizofrén a gyerek, vagy ilyesmi, csak élénk a fantáziája. Rendben, befogadtuk a családba a fantomokat. Dicsekedtünk is vele - mert közben az önvédelmi rendszerünknek hála büszkék lettünk rájuk - hogy bibibííí, a mi menő lányunknak még fantázia barátai is vannak. Ráadásul milyen jól elvan velük. Az ezoterikus hajlamúak szerint ékes bizonyítékai ők annak, hogy a gyerekünk „kristály”, mások a túlfejlett képzelet mellett törtek pálcát, sokak szerint a szerepjátékra való idő előtti képesség fejlett szellemiséget jelez, de akadtak, akik furcsán néztek és sokat mondóan hallgattak.

Ha őszinte akarok lenni bevallom, néha elbizonytalanodtam Kodóékkal kapcsolatban. Furcsán következetes volt velük a lányom. Mindig ugyanolyannak írta le őket: két kedves gyerek, egy szőke, nagy orrú kisfiú és egy vörös, szeplős kislány. Lehetnének akár szellemek is – vetettük fel röhögve, kényszeredett mosollyal.  

Aztán a sors úgy hozta, hogy az ország Táltosával kerültem egy légtérbe. No, gondoltam, itt a nagy lehetőség, hogy kiderítsem: lófrálnak e szellemek a házunkban? Miután rákérdeztem, a Táltos kenetteljesen rám nézett, majd tekintete elrévedt és így felelt: két szellemet látok, egy – ekkor hunyorítva koncentrált -  kisfiút és – ugyanaz a színpadias mozdulatsor,  - egy kislányt. Nem mondom, hogy nem ütött mellkason, amikor hozzáfűzte: a lány haja biztos, hogy vörös.

Otthon, a szülői tanács viszont egyhangúan határozott úgy: a Táltos csak ráhibázott, mert szellemek már pedig nem léteznek. Nehogy már higgyünk annak, akinek a lidérclátós műsorát időnként kabaréelemként építettük az esti programba – érveltünk felváltva.

A kis ördög viszont nem hagyta magát, kutatásba kezdtem. Csak ködfátylas magyarázatokat találtam, melyek szerint a gyerekek egy bizonyos ideig még látnak valamit, amire rá lehet húzni akár a „dimenzió”misztériumát is. Persze a tudomány elhatárolódik ettől, de a bizonytalanok és a hinni akarók, ha keresnek, ezen a vonalon találhatnak megnyugtató átfedéseket.

Majd visszazökkentünk a szürke hétköznapok rideg racionalitásaiba. Konyhai rekonstrukcióba fogtunk és a feladat végrehajtásához szakembert hívtunk házhoz. Egy rokon ajánlotta a szakit, de az asztalosként bemutatkozó egyén - a munka közben - felfedte a kilétét. Kiderült, hogy ő is Táltos. Nocsak, bármerre járok, táltosokba botlok?! Osztódással szaporodnak? Úgy fest, a hárommillió sámán országában élünk.

Belementem a játékba, s pusztán kalandvágyból tettem fel asztalos-táltosunknak a kérdést: lát szellemeket a házban? Tekintete elrévedt és így felelt: két szellemet látok, egy – ekkor hunyorítva koncentrált -  kisfiút és egy kislányt. Meg sem bírtam szólalni, de a nőm is lapított. Zavarodott tekintetünket látva grátisz ajánlotta fel, hogy szelleműzi őket. Egyszerre vágtuk rá: jó!

A táltos megkereste a kóválygókat, az előszobában tébláboltak, aztán lehajolt hozzájuk és ezt mondta nekik: menjetek innen.

Mondjuk egy kicsit többet vártam, ha nem is feltétlenül egy meredek jelenetet a Szelleműzőkből, de azért egy ómagyar varázsigét, vagy egy ékírásos titkok könyvét elvártam volna. Ha – játszunk el a gondolattal - ugyanezért a szolgáltatásért egy tízest számlázott volna áfával, csalódott lettem volna, de hát így lejmre elfogadtam, hogy az ingyen szelleműzésben nincs krucifix.

Egy pillanatig sem gondoltuk komolyan, hogy ez az egész szellemügy létezik. Megingásaink ellenére, továbbra is kitartunk, és nem hiszünk a szellemekben.

A lányom viszont azóta nem beszélget már Kodóval és Édababiszonnal.